A bolt előtt ülve, a telefonon mechanikusan lapozgattam a szalagot, nem figyelve a körülöttem zajló nyüzsgésre. Az emberek sietve mentek a dolgukra: valaki telefonált, valaki csak úgy elsétált. Valószínűleg továbbra is közömbös maradtam volna, ha nem hallottam volna egy gyermeki hangot – vékony, fáradt, de meglepően komoly.
– Nénikém, nem kell egy kisgyerek? Vigye el a kisöcsémet. Csak öt hónapos, és nagyon szeretne enni…
Felnéztem, és egy hat-hét éves kislányt láttam. Vékony, széles kabátban, kócos copffal állt egy régi babakocsi mellett, amelyből halkan hallatszott egy csecsemő szipogása.
– Hol van az édesanyád? – kérdeztem óvatosan.
– Fáradt… Már rég alszik. Én etetem a kisöcsémet. Csak kenyérünk és vizünk maradt…
– És hol lakotok?
A kislány egy kopott ötemeletes ház felé intett.
– Ott. Tegnap telefonáltunk apának, de azt mondta, hogy valahogy magunknak kell boldogulnunk… Nem jön…
Valami összeszorult bennem, mintha egy láthatatlan rugó feszült volna. Kiáltani, sírni akartam, de a kislány elképesztő nyugalommal tartotta magát. A kisöccse érdekében talált magában erőt, hogy ne adja fel.
Együtt indultunk el. Felvettem a kisfiút, ő pedig mellettem sétált, aggódva pillantgatva rám, mintha attól tartott volna, hogy én is eltűnök, mint az összes felnőtt az életében.
A lakásban sötétség, nyirkosság és hideg uralkodott. A sarokban játékok hevertek, az asztalon pedig egy cetli: „Bocsássatok meg, gyerekek. Nem bírom tovább. Remélem, találnak jó emberek.”
Azonnal hívták a mentőket, majd megérkeztek a gyámügyesek. De én nem tudtam csak úgy elmenni. Fél év múlva Liza és Artem a fogadott gyermekeim lettek.
Most már van otthonunk, ahol friss sütemény illata van, ahol gyermekek nevetése hallatszik, ahol senki sem kéri: „Vigye el a kisöcsémet, éhes”.
Majdnem egy év telt el. Artyom mosolyog, örül minden hazatérésemnek, tapsol. Néha éjszaka felébred és ok nélkül csendesen sír. Felveszem, magamhoz szorítom, és azonnal megnyugszik.
Liza idősebbnek néz ki a koránál. De most boldog. Saját szobája van, kedvenc plüss nyuszija és imádja a palacsintát. Korábban nem sikerült megsütnie, de most büszkén hív:
– Anya, kóstold meg! Banános. Mint a tiéd.
Az első „anya” a sajtos tésztával készült ebédnél hangzott el. Véletlenül mondta:
„Anya, add ide a ketchupot…”
Aztán elpirult:
„Bocsánat… Tudom, hogy nem vagy igazi…”
Megöleltem:
„Igazi vagyok. Mert szeretlek. Igazán.”
Most már mindig így hív. Nem azért, mert kell, hanem mert akarja.
Meglátogatjuk az anyjuk sírját. Nem ítélem el. Összeomlott. Talán valahol ott örül, hogy aznap kijöttem a boltból. Hogy meghallottam Lizát.
Amikor akkor odajött hozzám, nem csak a bátyjáért kért. Reményt keresett. És én azt válaszoltam: „Szükség van rátok. Mindkettőtökre.”
Nemrég Lisának kiesett az első foga. A tenyerén hozta:
„Anya, most már biztosan felnőtt vagyok, ugye?”
Könnyek között nevettem. Mert most ő még csak egy gyerek. A mackós pizsamájában, egy cetlivel a párnája alatt: „Fogtündér, fogam nincs, de hagyhatsz egy érmét, nem sajnálom.”
Artyom elkezdett járni. Puha léptei számomra zene. Minden alkalommal rám néz, mintha azt kérdezné: „Még itt vagy?” Én pedig válaszolok: „Itt vagyok veled. Mindig.”
Megünnepeltük az első születésnapját – lufikkal, gyertyával és tortával. Lisa sütött süteményt és írt egy kártyára: „Boldog születésnapot, Artyom. Most már van családunk. Mindannyiunknak.”
Este a vállamon aludt el. Először nyugodtan. Gondtalanul. Mint egy gyerek. Mint egy lánya.
Tavasszal virágokat ültettünk. Lisa hozott egy levelet:
– Eltemethetem? Ez az anyukámnak. Az igazi anyukámnak.
Bólintottam. Felolvasta:
“Anyu, emlékszem rád. Néha hiányzol. Nem haragszom. Nálunk minden jó. Most már van anyánk. Szeret minket. Már majdnem felnőtt vagyok. Minden jó lesz. Nem felejtettünk el. Csak elengedünk. Szeretettel, a te Lizád.„
Elásotta a levelet, tenyerével letaposta a földet:
”Köszönjük, hogy megszültél minket. Most már elengedhetsz. Biztonságban vagyunk.”
Néha ahhoz, hogy megváltoztass valakinek a sorsát, csak meg kell hallgatni. És maradni.
Most, amikor hármasban sétálunk az utcán, az emberek mosolyognak. Azt gondolják: egy átlagos család. És igazuk van. Mert ez az – az átlagos boldogság. Csendes. Igazi. Megmentő.
Két év telt el. Liza harmadik osztályba jár. Artyom az első mondatait motyogja, énekkel mondja ki az „anya” szót. Én pedig mindig mellette vagyok. És nem megyek sehova. Soha.
