Semyon kilépett a kapun, amely hangos csattanással bezárult mögötte.
„Vége! Szabadság!” – villant át az agyán. „Tegnap még börtön, ma pedig…”
Megfogadta magának: többé nem teszi be a lábát oda, ahonnan most kijött. Annál is inkább, mert esze elment attól, hogy normális életet éljen – rácsok, őrök, a következő látogatás vagy telefonhívásig tartó végtelen napok számolgatása nélkül.
A bebörtönzése előtt Semyon nem volt egy senki – jó életszínvonalon élt, kényeztette magát és barátait, mindig volt pénze. A lányok szó szerint rajongtak érte. De amint bebörtönözték, mindenki eltűnt. Öt év alatt egyetlen látogató sem, egyetlen csomag sem. Csak a falak és az idő.
Semyon csalással foglalkozott – olyan termékeket hirdetett eladásra, amelyek valójában nem is léteztek. A vevők könnyen ráharaptak: a árak csábítóak voltak, a feltételek kedvezőek. De a valóságban semmi sem volt. Az üzlet virágzott, amíg igazán le nem csaptak rá.
Ez lett a gyenge pontja – az önelégültség. Hiszen egykor becsületesen élt. Gyerekként könnyen tanult, a tanárai nagy jövőt jósoltak neki. De mi jövőt lehetett várni egy faluban? Semmit.
Miután meghalt szeretett nagymamája, akivel nőtt fel, Semjon távoli rokonokhoz került. Nem voltak gonoszak, de melegséget sem mutattak iránta – csak a kötelességüket teljesítették, semmi többet. Nem tudta megszeretni őket, és alig töltötte be a 17. életévét, amikor elszökött. Kollégiumban élt, tanult, álmodozott…
Soha nem hanyagolta a tanulást, tudta, hogy az oktatásnak nagy értéke van. Csak gyorsabban akart eredményeket látni. Az ötlet magától jött, fél évig fontolgatta, majd elhatározta magát. Két évig élvezte a sikert, majd megbilincselték.
Aznap este Semyon már a városban volt, majd a bankban. Ott kivette a névtelen szekrény tartalmát – pénzt és néhány személyes holmit. Az utcán elgondolkodott, hol szálljon meg: ideiglenes igazolvánnyal szállodába menni butaság volt – jobb volt valami naponta bérelhető helyet keresni.
Bement egy boltba, és vett egy egyszerű telefont. A SIM-kártyával volt egy kis gond, de megoldotta. Az utcán vett egy újságot hirdetésekkel, és belemerült az olvasásba.
Három nap múlva, kipihenten és kissé hozzászokva a helyzethez, Semyon lakást kezdett keresni. Úgy döntött, hogy házat vesz a faluban, de jó internetkapcsolattal, hogy ötvözhesse a pihenést és az interneten történő események követését. Laptopot már vett.
Ha valaki, aki a börtönből ismerte, most látná, biztosan nem ismerné meg.
Egyszer rábukkant egy furcsa hirdetésre. Egy férfi sürgős eladásra kínált egy házat, a következő megjegyzéssel: „Kis terhelés van, ezért az ár csökkentett”.
„Érdekes” – gondolta Semyon. Ellenőrizte a hálózati lefedettséget – a falu megfelelő volt, a kapcsolatnak kiváló kellett lennie.
Felhívta a tulajdonost, és megbeszélt egy találkozót. A tulajdonos késett, és Semyon már indulni akart, amikor egy öreg „dvenaszk” állt meg mellette.
„Jó napot! Oleg vagyok, a ház tulajdonosa” – mondta idegesen a férfi.
Semyon beszállt a kocsiba.
„Mondja, mi a baj a házzal?”
– Jobb, ha először megmutatom, aztán elmondom. Lehet, hogy nem fog tetszeni.
Szemjonnak tetszett a ház. A tulajdonos viszont más érzéseket keltett benne: nyugtalan tekintete, remegő kezei mind alkoholista vagy szerencsejátékosra utaltak.
Szemjon figyelmesen megnézte:
– Mondja meg őszintén. Mi a bökkenő? A ház szép, az ár pedig átlag alatti.
– Hát… az anyám lakik ott. Nagyon öreg. Talán még egy évig él…
– Vagyis eladja a házat az anyjával együtt?! – nem hitte el Semyon.
– Nem várhatok, amíg meghal! Sürgősen kell a pénz!
Szemjon először vissza akart utasítani, de valami belülről arra késztette, hogy azt mondja:
– Jól van, menjünk, megnézem az édesanyját.
A ház belül tágasabb volt, mint amilyennek kívülről tűnt. Egy nagy szoba, két kisebb, egy konyha. Volt még egy veranda és egy lépcső a padlásra.
– Nekünk a padláson is van egy szoba, nagyon szép…
Az egyik szobából egy idős nő jött ki.
– Szia, fiam. Miért nem mondtad, hogy vendégeid vannak? Sütöttem volna valamit.
– Nincs idő, anya, hamarosan indulunk – válaszolta röviden Oleg, és szinte kitaszította Semjont az utcára.
– Akkor megveszed? – kérdezte az eladó.
Semyon nem mondta el, hogy ez a nő hihetetlenül emlékeztette őt a nagymamájára. Nem mondta el azt sem, hogy az ilyen típusú embereket már régóta helyükre kellene tenni. Csak röviden megjegyezte:
– Ne nyafogj, ne rontsd el a kedvem! Ha azt mondtam, akkor úgy van. Az ajánlat jó, nem minden nap adódik ilyen. Mit magyarázok neked? – mondta irritáltan Nyikolaj.
És igaz is, nem akart magyarázkodni. Más járta a fejében – sietett. Az ötlet a fiatal feleségétől, Svetlánától jött. Talált valami „klassz” munkát: állítólag szinte semmit sem kell csinálni, csak otthon ülni és gombokat nyomkodni. Csak egy kis befektetés kellett, de cserébe óriási osztalékot ígértek! Szerinte a befektetett pénz pár hónap múlva visszajön, és utána már csak tiszta profit.
Nikolajt egyáltalán nem érdekelte a házban élő öregasszony sorsa. Javasolta, hogy küldjék öregek otthonába, de ő nem volt hajlandó. De a ház már régóta az ő nevén volt, így most már nyugodtan foglalkozhatott a saját dolgával.
Másnap, miután megkapta a pénzt Semjon-tól, Nyikolaj azonnal átutalta a kártyájára, és a feleségével elkezdték a regisztrációt. Minden remekül alakult! Már két nap múlva a személyes fiókjában a következő üzenet jelent meg: „Remekül halad! Ha még egy kicsit befizet, már holnap kiveheti a pénzt!”
Nikolaj határozottan intett a kezével, és rohant a szomszédhoz a hiányzó összegért – mindössze húsz ezer. Miután megkapta a pénzt, azonnal rohant az ATM-hez.
Reggel, alig hogy megvirradt, izgatottan ébredtek: kíváncsiak voltak, mennyit kerestek az első napon! De a személyes fiók nem nyílt meg. Fél órán át próbáltak bejelentkezni, majd felhívták a megadott számot – „A szám nem elérhető”.
Svetlana beírta a cég nevét a keresőbe – és elakadt a lélegzete. Az elmúlt 24 órában egy egész weboldal jelent meg az interneten, amelyen a csalás áldozatai osztották meg tapasztalataikat.
Nikolaj majdnem kiesett a székéből.
– Mi ez a baromság, Svet?! Mi történik?!
– Nem értem… Csak olvasom…
Körülbelül húsz percig csend volt a lakásban. A férj és a feleség rémülten olvasták mások véleményét, akik szintén becsapták őket. Kolya érezte, ahogy a félelemtől a haja is felállt.
– Szóval, Svet, a pénzünk… minden? Elment?
– Úgy tűnik…
– Hogyan?! Azt mondtad, hogy mindent ellenőriztél! Hogy tízszer átnézted!
– Pénzügyi szakértő vagyok, vagy mi?! Csak javasoltam, te döntöttél, hogy ez jó ötlet!
Svetlana óvatosan hátrált a konyha felé. Nikolai is felállt, és lassan közeledett hozzá.
– Most hogyan fogunk élni?! Holnap kell visszaadni a szomszédnak! Mit fogunk csinálni?!
– Te hülye, hogy ilyen rövid időre vetted!
– Én hülye vagyok?! Én?! – Nyikolaj ledobta a papucsát, és a feleségéhez vágta.
Svetka felkiáltott, és visszavágott a papucsával. Az pont a fejére talált.
Kolya megragadta a másik papucsot, és teljes erővel Svetka felé hajította – pont a homlokára. A nő felkiáltott, és a konyhába rohant. A férje már egészen közel volt, de Svetlana még időben megragadott egy serpenyőt. Nikolai megállt, a nő pedig felemelte a serpenyőt.
– Nem akarsz dolgozni? Akkor most dolgozz! Kár a pénzért? Te vagy a hibás!
– Férfi vagy, vagy mi?!
– Nekem mondod? Te egy napot sem dolgoztál, egész életemben a nyakamon lógtál! Én a nyakadon lógok?! Na ne! Elfelejtetted, hogy az én lakásomban laksz?!
– Feleségül vettem, mit ígértél? Svetka, én érted… – utánozta. – Te meg örültél, te bolond! Azt hitted, hogy felnőtt férfi!
Reggelig veszekedtek – általában az ilyen veszekedések béküléssel végződtek az ágyban. De ma Szvetlana szerencséje volt: Kolja dühében köpött, és kiment az utcára lehűlni.
Később kibékültek – most nem volt idő veszekedni, amikor arra kellett gondolni, hogyan lehet kijönni az adósságokból. El kellett adni a fülbevalókat, hogy visszaadják a szomszédnak a pénzt. Nikolaj pedig munkát keresett.
Zinaida Egorovna érezte, hogy a fia valami tervet sző, de nem tudta, mit. Azt viszont pontosan tudta, hogy eljátszotta a pénzét, mert gyakran jött pénzért. Egyszer még éjszaka is felbukkant, és nem egyedül – a barátai majdnem letépték a fejét, ha nem érkezik. Mindent odaadott: a temetésre gyűjtött pénzt és a télire félretett megtakarításait is. A fiától már nem várt mást, csak pénzt. Megszokta.
Amikor meglátta Semjont, nagyon megijedt. A fiú kopasz volt, átható tekintettel, nyilvánvalóan börtönben ült. De gyorsan elmentek, és Zinaida nem értett semmit.
Amikor ugyanaz a Semjon bőrönddel tért vissza, a nő teljesen izgatott lett. De összeszedte magát, mosolygott és teát kínált. A faluban mindig így volt: először etess, aztán kérdezz.
Kiderült, hogy Semyon jó ember, mint a néhai nagyapja. Amikor elmondta az igazat a fiáról, Zinaida sírva fakadt.
– Ó, Kolya, hogy tehetted? Egy élő emberrel…
– Ne aggódjon, csak egy éjszakára jöttem, hogy ne zavarjak – sietett megnyugtatni a nő.
Semyon gyengéden elmosolyodott:
– Nem mennek sehova. Együtt vettük a házat, tehát együtt fogunk élni.
Még ha Zinaida Egorovna el akart volna menni, Semyon nem engedte volna. Túlzottan hasonlított a nagymamájára.
Alig három hónap telt el, és a nő teljesen megváltozott. Mintha megfiatalodott volna, új életre kelt. Semyon tudta, miért – az éhínség, a gyógyszerek hiánya és a fia kapzsisága nem hagyott nyomot.
Most új hűtőszekrény állt a házban, az összes háztartási gép megújult. Zinaida csak a szemével pislogott:
– Ilyen szépségben főzni? Mi az, nem tetszik?
– Dehogyisnem, nagyon is! Ilyet még soha nem láttam…
Szemyonnak jólesett kényeztetni ezt a nőt. A saját nagymamáját nem tudta, hadd legyen ez, még ha nem is vér szerinti.
Zinaida Egorovna pedig igyekezett – Semyon el is felejtette, hogy milyen az, ha magának kell főznie vagy mosnia. Mindig minden készen állt, a ruhák tiszták voltak, a ház ragyogott. Viccelődött:
– Mi, Zinaida Egorovna, jól megvagyunk egymásnak. Hosszú és boldog életünk lesz!
– Nekem már régóta… Azt mondják, akár kétszáz évig is lehet élni – nevetett a nő válaszul.
Két héttel ezelőtt Semyon megnyitott egy kis építőipari céget. Egyelőre csak öt ember dolgozik a csapatban, de mindannyian bevált, megbízható, tapasztalt munkások. Tudta, hogy ők nem fognak hanyagul dolgozni. Ő maga is mindent becsületesen és minőségi munkával akart végezni.
Nyilvánvaló, hogy ezzel a hozzáállással nem lehet gyorsan előrelépni. De jobb lassabban, cserébe a cég neve ismertté válik. Amint több megrendelés érkezik, felvesz még embereket.
Érdekes volt a munkatársak kiválasztása: Zinaida Egorovna igazi emberismerőnek bizonyult. Egyszer Semyon magával vitte egy állásinterjúra – csak úgy, kíváncsiságból. A jelöltekkel való beszélgetés után a nagymama megjegyezte:
– A másodikat feleslegesen vetted fel. Nem fog jóra vinni.
Semyon akkor nem tulajdonított neki jelentőséget, de később nagyon megbánta. Ez a munkás nemcsak lusta volt, hanem állandóan próbált elcsórni valamit.
Már majdnem egy éve éltek együtt Zinaida Jegorovna-val. Semyon egyre gyakrabban pillantott a szomszéd unokájára – kedves, jószívű, vidám lány volt. De nem mert udvarolni neki: ő olyan tiszta, ő pedig… a múltja miatt. Azt hitte, nem értené meg.
Zinaida Jegorovna mindent látott. Hogy a lány Semenre néz, és hogy ő hogyan próbál jobb lenni. A nagymama úgy döntött, hogy segít, de még nem tudta, hogyan tegye ezt diszkréten – terveket forgatott a fejében.
Egy nap Semen rákacsintott rá, és megkérdezte:
– Nem szeretne eljönni velem a munkahelyemre? Nézze meg a jelölteket.
– Megint az orvosokhoz? Nem, nem megyek! Már így is minden hónapban hurcolsz, nekem így jó!
– Nem az orvosokhoz, hanem dolgozni! – nevetett.
– Na és, most már munkás leszek?
– Csak ülj a székben, és mondd, hogy felvegye-e vagy sem.
– Arról a rossz fiúról? – találta ki a nő.
– A legrosszabb. Egy hónapja kirúgtam, de neked nem mondtam.
Semyonnak volt egy bérelt irodája – egészen tisztességes. Leültette Zinaida Egorovnát egy székre, és egy csésze teát tett elé:
– Kényelmes?
– Ó, milyen figyelmes! Természetesen kényelmes. Dolgozzon, ne törődjön velem.
Az első jelölt lépett be az irodába. Semyon megdermedt – Nikolay volt az. Ő is felismerte Semyont, majd meglátta az anyját.
Nikolayt Sveta küldte ide – ismerősei azt mondták, hogy itt jól fizetnek és tisztességesen dolgoznak.
Zinaida Jegorovna felállt. Kissé sápadt volt, de összeszedett. Semyon csendben figyelte. Az anyja teljesen más volt – meghízott, szépen öltözött, sőt gazdagon. Minden megváltozott benne, mióta együtt élnek.
– Semyon… Mondhatok valamit? – mosolygott a nő.
– Persze. Mondhat mindent.
A fiához fordult:
– Nem érdemes befogadni. Soha nem szeretett dolgozni. Ravasz, számító – másokat fog kihasználni, maga pedig semmit sem fog hozni. – Ezek után leült, és demonstratív módon elfordult az ablak felé.
Semyon Nikolajra nézett, és határozottan mondta:
– Tűnj innen!
Az fiú kirohant az irodából, mintha leforrázta volna.
Semyon odament Zinaida Egorovna mellé, és megkérdezte:
– Hogy érzi magát?
– Jól. Talán igaza van, hogy nem vette be. Bár talán megérdemelne egy második esélyt.
– Nem. Te vagy az én fiam. Ez az ember eladott engem és a házamat.
Fél évvel később Zinaida Jegorovna örömkönnyeket törölt a szeméből, miközben nézte Semyon és Masha vidám esküvőjét – annak a szomszéd unokának, akit oly sokáig félt elveszíteni.
